„András továbbra is ott ült ahol mindig azelőtt, a szoba egyetlen még penésztől nem szétmállott sarkában. Környezete nem változott, szembe vele az ágya, az ágy fölött az ablak, rozsdás vasráccsal kiegészülve. Gondolatai folyamatosan, mint milliónyi részecske az atommagban jártak körbe-körbe. Nem tudta miért van ott, nem értette miért mondják azt, hogy beteg. Visszaemlékezett mit ronthatott el:
- A szüleim küldtek ide? Sosem volt jó viszonyunk, mindig létezett egyfajta távolság. S mire vonatkoztatható vissza ez a távolságtartás? Nem tudom. Foghatnám a televízióra, tudjuk jól, egy sötét doboz, ami szétszakítja az emberi kapcsolatokat, s ugyanígy az internet, amennyire egyszerűsíti a kommunikációt, épp annyira degradálja is azt. Szükséges dolgok ezek, csak tudnunk kéne használni őket, ugyanígy a demokráciával sem tudunk normálisan élni, viszont az elnyomás sem menne kulturált keretek között. Emberek vagyunk, be kell látnunk minden percben, tanulnunk kell, fejlődnünk, nem megállni és ösztönlényként élni. Az életet nem ezért kapjuk. Hiszek egy felsőbb hatalomban, abban az egyben, ami minden egyetemes bölcsesség alapja. -
Ezt ismételgette: Emberek vagyunk, hiszek egy, emberek vagyunk, hiszek egy…
